Egyszer történt egy hajótörés, amit csak egy ember élt túl.
Apa és fia sétálnak az erdőben. Hirtelen a fiú megbotlik, és éles fájdalmat érezve felkiált.
Ekkor hirtelen megáll, mivel legnagyobb meglepetésére ugyanazt a hangot hallja vissza az erdő gyomrából.
Kíváncsiságtól fűtve a hang irányába kiált:
- Ki vagy te?
- Ki vagy te? - érkezik a válasz.
Méregbe gurul a fiú és ezt kiáltja:
- Gyáva vagy!
- Gyáva vagy! - szól vissza a hang.
A fiú ránéz az Apjára és értetlenkedve kérdezi:
- Apa mi folyik itt?
- Figyelj csak fiam, - válaszol az apa, majd felkiállt.
- Csodállak!
- Csodállak! - feleli a hang.
Az apa most azt kiálltja:
- Csodálatos vagy!
- Csodálatos vagy! - érkezik vissza a válasz.
Majd a következőket kezdi magyarázni a gyermeknek az apa:
- Az emberek ezt visszhangnak nevezik, pedig ez valójában maga az ÉLET! Az élet mindig azt adja vissza neked, amit te is nyújtasz másoknak. Az élet tükröt tart cselekedeteidnek.
Ha több szeretetre vágysz, adj több szeretetet.
Ha megértésre vágysz, te is érts meg, és tisztelj másokat.
Ha azt akarod, hogy az emberek türelmesek és tisztelettudóak legyenek veled szemben, te is légy türelmes és mutass tiszteletet.
A természet eme törvénye életünk minden területére érvényes. Az élet mindig azt adja vissza nekünk, amit Te nyújtunk másoknak.
Az élet nem véletlenek sorozata, hanem tetteink tükörképe...
Egyszer történt régen valahol egy tanteremben, ahol az egy diák igen unott fejjel hallgatta tanárja előadását.
A professzor ezt észrevette, és a következőképpen cselekedett. Az asztaláról felemelt egy másfél literes üveget, ami félig töltött vízzel. A diák ásított egyet és rögtön arra gondolt, hogy most jön a szokásos “félig tele / félig üres” unalmas története.
A professzor viszont rámosolygott, és megkérdezte:
- Mennyire nehéz ez a fél üveg víz fiam?
Gyorsan utánaszámolt a fiú, és rávágta:
- Nagyjából 80 dkg, tanár úr.
A professzor rábólintott, és megkérte, hogy álljon fel és tartsa meg az üveget előre nyújtott kézzel. A teremben mindenki elnémult, és az összes szempár a diákra szegeződött. Miközben tartotta, a professzor ismét megkérdezi a súlyát.
- Na, hogy bírod fiam? - érdeklődött a tanár.
- Gyerekjáték, tanár úr! - mosolygott elégedetten a fiú.
Teltek a percek, a teremben még mindig síri csend volt. A professzor is türelmesen nézte, ahogy az előre tartott kéz öt perc után elkezdett remegni. Mikor megkérdezte újra:
- Még mindig olyan könnyű az a fél üveg víz, fiam?
- Mááár sokkal nehezebbnek érzem, mint az elején - pislogott a diák nem túl őszinte mosolyával.
Eltelik tíz perc, a fiú homloka gyöngyözni kezdett, a keze már zsibbadt, a válla sajogott. A professzor végül utoljára is megkérdezi:
- Még most is ugyanolyan nehéz ez a fél üveg víz, mint az előbb? - érdeklődik a professzor.
A fiú épp rá akarja vágni, hogy ”legalább egy tonna”, de a professzor megköszöni a segítségét, a diák pedig visszaül a helyére és fel le mozgatja remegő vállát.
A professzor leteszi az üveget, és így folytatja:
- A víz súlya, jelen esetben elhanyagolható kérdés. Minden attól függ, mennyi ideig kell tartanod. Ha csak egy percig, könnyű. Ha egy órán át kellene tartanod, talán el is ájulnál. Egy napig, vagy egy hétig pedig a világon senki nem lenne képes tartani. A víz súlya soha nem változik, de minél tovább kell megtartani, annál nehezebbé válik.
A mindennapi életben a stressz, az aggódás, a szorongás is épp ilyen, mint ez a fél üveg víz. Kis idő alatt nem történik semmi különös, könnyen elbírsz vele. Aztán amikor már sok ideig hordozod, elkezdesz kifulladni, végül másra nem sem tudsz gondolni, csak ezen kattog az agyad. Végül nem bírod tovább, és a kis súly is maga alá temet. Észre sem veszed, és belerokkantál.
Ezért is nagyon fontos elengedni a gondjainkat. A gondok nem mások, mint megoldandó feladatok. Ha ezt megérti valaki, a nap is jobban fog sütni, és a virágok is illatosabbak lesznek. Ami megoldható azt meg kell oldanunk, ami nem, azt pedig el kell engedni.
Esténként tegyünk le minden terhet, és pihenjünk.
Ahogy Buddha sok - sok éve találóan fogalmazta meg:
“ Teljesen mindegy milyen nehéz volt a tegnap, ma mindent újra kezdhetsz...”
Az idős ácsmester egy szép napon úgy döntött, hogy ideje lenne már nyugdíjba vonulni.
Főnökének elmondta, hogy bár hiányozni fog a kereset, amit a munkájáért kapott, de mégis otthagyja a házépítést, mert többre értékeli a szabadidőt, amit az évtizedek során szép nagyra nőtt családjával tölthet majd.
- Valahogy majd csak elleszek... - nyugtatta magát -
A főnök nagyon sajnálta, hogy elveszíti legjobb ácsmesterét, s arra kérte őt, hogy még utoljára segítsen neki felépíteni egy szép házat.
Az ácsmester ráállt, de nem telt el sok idő, és máris látni lehetett, hogy az utolsó házba a szívét már nem tette bele úgy, mint azelőtt. Az elvégzett munka hanyag volt, a felhasznált anyagok minősége silány. Szomorú befejezése volt ez, egy egyébként kiváló és elkötelezett ácsmester szakmai életének.
A ház átadásakor megjelent a főnöke is, aki magával hozott egy kulcsot, s azt átadta az ácsmesternek.
- Ez a Te házad , ezt én adom neked ajándékba az elmúlt évek szorgalmas munkájáért cserébe.
Az ácsmester nagyon meg volt döbbenve, könnyeivel küszködött a meghatottságtól.
- Milyen kár... - sóvárgott magába az öreg - , ha tudtam volna, teljesen másképp dolgozom rajta..
Így van ez mindjájunkkal... Építgetjük életünket nap mint nap, de sokszor nem éppen a lehető legjobbat adjuk ki önmagunkból. És akkor jön az igazi döbbenet, mikor rájövünk, hogy nekünk kell majd laknunk abban a házban, amit magunknak kovácsoltunk össze.
Mind építőmesterek vagyunk! Mi is, nap mint nap kalapácsot fogunk a kezünkbe, hogy szöget verjünk a falba, léceket illesszünk egymáshoz, falakat húzzunk fel.
Az életünk, egy csináld magad vállalkozás.
Ahogy ma állunk a dolgokhoz, ahogy ma gondolkodunk, döntünk, cselekszünk..., az szabja majd meg azt, hogy holnap hogyan fogunk élni...